Az ébrenlétes álmok új fejezete
Rémálmaim legszörnyűbb fajtája az, amikor felébredek álmomban. Legalábbis azt hiszem, hogy felébredek, csak éppen sokkal lassabban megy a mozgás, és valami baljóslatú idegenség van a körülöttem megszokottnak vélt világban. Egyszer csak feltűnik egy ajtó, ami a valóságban nem lehet ott, vagy valami más, hétköznapinak tűnő változás, ami mégis hátborzongatóan jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben. Hiába szeretnék tényleg felébredni, nem tudok. Minél erősebb az ébredésre irányuló akarat, annál rosszabbul érzem magam.
Évek során megtapasztaltam, hogy ebből az állapotból úgy tudok a leghamarabb kikerülni, ha visszafekszem az ágyra, oda, ahová megérkeztem ebbe a különös világba, és akkor szinte azonnal felébredek a valóságban is.
Azt gondoltam ez már nem lehet rosszabb, de ma sikerült megtapasztalnom, hogy igen.
Arra ébredtem, hogy valaki van a szobámban, de nem tudtam megmozdulni, vagy kinyitni a szemem, hiába szerettem volna. A szemhéjamon keresztül láttam, hogy fények villannak a szobában, de akármilyen kétségbeesetten is próbáltam felnyitni, nem ment. Tudtam, hogy katonák vannak odakint, az autójuk ott állt a ház mellett, és szófoszlányokban hallottam azt is, hogy rádió adóvevővel beszélnek. Úgy véltem, angolul beszélnek. Ekkor hagyta el a lámpás katona a szobát, és teljesen érthetően csak annyit mondott:
"Peaceful."
Ekkor, szinte azonnal felébredtem a valóságban is.
Egyáltalán nincsen olyan szoros kapcsolatom az angol nyelvvel, ami indokolná azt, hogy angolul is álmodjak. Az egész álom mindössze fél percig tartott, de nagyon jól szemlélteti, hogy az álomlátás mennyire összetett, és hogy mennyire sok olyan információt tartalmaz, amit valószínűleg soha nem tudnánk tudatosan ilyen gyorsan és tömören szimbólumokba összefoglalni.
